Napjainkban sok szó esik a traumákról. Bár nehéz a téma, mégis nagyon fontos, hogy minél nyíltabban beszéljünk róla, és minél határozottabban kiálljunk a traumák elszenvedői mellett. A titok, a hallgatás ugyanis állandósítja a lélekben a traumát, és nem engedi meggyógyulni a túlélőt. A gyógyuláshoz pedig az emlékezés és az igazság kimondása szükséges.
A komplex poszttraumás stressz szindróma (C-PTSD)
A komplex poszttraumás stressz szindróma fogalmát (C-PTSD) Judith Herman vezette be „Trauma és gyógyulás” című könyvében. A C-PTSD szélsőséges, ismétlődő, hosszan tartó traumákat, súlyos visszaéléseket elszenvedett személyek diagnosztizálására alkalmazható, akiknél a zavar forrása egyértelműen a trauma. A C-PTSD nem azonos a poszttraumás stressz-zavarral (PTSD), mivel utóbbi egy jól körülhatárolható traumából származik. A hosszantartó, ismételt traumák túlélőinél bonyolult tüneti kép alakul ki, melynek részei a személyiségváltozások, mint például az identitás és a kötődések sérülései.
A C-PTSD egyik leggyakoribb kiváltó tényezője a gyermekkori bántalmazás, mely lehet érzelmi, fizikai és szexuális abúzus. A gyermekkori bántalmazás a fejlődő személyiségen mély nyomokat hagy, az identitás és a kötődés mindig sérül ennek hatására, és a bántalmazás gyakran ismétlődik később mások vagy akár a túlélő önbántalmazása által.
A gyermekkori, korai traumák jellemzői
A gyermekkori traumákat a szaknyelvben korai traumáknak is nevezik. A korai traumákra jellemző, hogy
- gyermekkorban, korai életkorban történnek meg
- a történések erőteljesen eltérnek a hétköznapi helyzetektől, meghaladják az átlagos megküzdőképesség szintjét
- az események erős test-lelki szenvedéssel járnak, vagy mások szenvedését látja a gyermek közvetlenül
- rendkívül erőteljes szorongást, rettegést, fenyegetettséget, kiszolgáltatottságot, valamint tehetetlenséget és kontrollvesztést él át a gyermek.
A traumák nagy része a gyermek aktív bántalmazását jelenti, mely lehet fizikai, szexuális vagy érzelmi abúzus. A bántalmazó és a környezet reakciója a bántalmazásra nagyon sokszor a tagadás, a hazugság, a gyermek hibáztatása és a felelősség elhárítása. Ezek a reakciók pedig tovább traumatizálnak, valamint meggátolják a trauma feldolgozását. A traumák másik részében nem aktív bántalmazásról van szó, azonban súlyos hiányt él át a gyermek olyan dolgokból, melyekre életkorából fakadóan elemi szüksége lett volna. Ide tartozik a súlyos elhanyagolás, mely során komolyan sérül a kötődési, kapcsolódási szükséglet és a gyermek túlélése is veszélybe kerülhet.
Hogyan hat a bántalmazás traumája a fejlődő gyermeki lélekre?
A bántalmazó környezetben élő kiszolgáltatott gyermeknek óriási kihívással kell megküzdenie. Egy veszélyes és bejósolhatatlan környezetben, megbízhatatlan emberek között, alapjaiban sérült kapcsolatokban kell megőriznie kontrollját, bizalmát és kötődését.
Mivel a gyermek életkora miatt nem képes sem megvédeni, sem a környezetből kiszakadva ellátni magát, tehát a valóságon nem tud változtatni, ezért csak fejletlen pszichológiai védekező mechanizmusai mozgósításával tudja túlélni a helyzetet.
A gyermekek a bántalmazást gyakran kizárják a tudatukból, mintha meg sem történt volna. Ha ez nem működik, akkor mentségeket találnak ki rá, vagy azt gondolják, hogy ami történt, az nem is bántalmazás volt, tehát tagadják a bántalmazást. Súlyosabb esetekben disszociatív reakciók jelennek meg, melyek révén a gyermek figyelmen kívül tudja hagyni a szenvedést, a fájdalmakat. A disszociáció hatására amnéziák alakulnak ki, megváltozik az idő-, hely-, személyérzékelés. A disszociáció gyakori jele, hogy a gyermek úgy érzékeli, mintha a testén kívül lenne, kívülről látná magát. A disszociáció során tudatállapot-változás történik, mely időnként automatikus, de van, hogy a gyermek megtanulja módosítani a tudatállapotát annak érdekében, hogy elviselje a bántalmazást.
A bántalmazások során kialakul egy jelentésrendszer a gyermek elméjében, mely sajátos magyarázatot ad arra, ami vele történik. A gyermeknek a túlélése miatt meg kell őriznie a szülei iránti elsődleges kötődését, a beléjük vetett hitét, még akkor is, ha ők nap, mint nap rosszul bánnak vele. Ezért alakul ki a bántalmazott gyermekben az a magyarázat a bántalmazással kapcsolatban, hogy azért történik, mert ő rossz és megérdemli azt. Egy gyermeknek elviselhetetlen az a tudat, hogy a szüleivel vannak súlyos problémák, így egy olyan magyarázat alakul ki benne, mely a szüleit felmenti a hibáztatás és felelősség alól. Ez pedig ahhoz a következtetéshez vezet, hogy a bántalmazás oka az ő veleszületett rosszasága. Bármilyen paradox, de ez ad mégis értelmet és reményt a gyermeknek. A gyermek fejében az áll össze, hogy ha ő rossz, akkor lehet jobb, és ha ő hibás, akkor tehet is azért, hogy javuljon a helyzet. Azt gondolja, hogy ha miatta ilyen rosszak vele a szülei, akkor igyekeznie kell, meg kell javulnia, és így egyszer megbocsáthatnak neki és szerethetik. Így tud úrrá lenni a tehetetlenségen és kiszolgáltatottságon, és őrizheti meg a szülei iránti elsődleges kötődését.
Ez ugyanakkor egy nagyon ártalmas folyamat, hiszen így a gyermek alakuló identitásának része lesz az, hogy ő rossz, hogy vele valami komoly baj van. A bántalmazott gyermek identitása ezért gyakran e köré a belső rosszaságérzés köré szerveződik, ami később is megmarad és a személyiségstruktúrája részévé válik. A szülők ráadásul gyakran nyíltan a gyermeket hibáztatják és teszik meg bűnbaknak. A gyermek a bántalmazás során azt a szégyent és bűntudatot is magára veszi, ami a bántalmazónak járna.
Ezt a belső rosszaságérzést a bántalmazott gyermekek gyakran kompenzálni akarják. Nagyon jók lesznek, nagyon jól teljesítenek, sokszor kiemelkedően sikeresek, maximálisan együttműködőek, önalávetőek és mindent megtesznek, amit kérnek tőlük.
Az állandó bántalmazás további következménye, hogy nem fejlődik ki az egészséges érzelmi önszabályozás, mivel a bántalmazott gyermek nem tudja egy biztonságos, következetes gondozó belső reprezentációját kialakítani magában. Kevéssé tudja megnyugtatni önmagát, így gyakran felnőttkorában is külső forrásokhoz fordul, és keres valakit, akire támaszkodhat, vagy alkohollal, drogokkal, és más ártalmas tevékenységekkel igyekszik szabályozni érzelmeit.
Gyógyulás a traumából
A komplex poszttraumás stresszbetegség diagnózisa ráirányítja a figyelmet a zavar forrására, a traumára. Ez a túlélőknek is egy fontos mozzanat, mivel ezáltal ők is képessé válnak önmaguk értelmezésére, és felismerik, hogy problémáik gyökere a gyerekkori bántalmazó környezet. Ezáltal problémáik attribúciója is megváltozik: azokat nem kell többé saját hibájuknak vagy rosszaságuknak tulajdonítaniuk. Ez a változás ahhoz vezet, hogy egy új, stigmamentes identitást lesznek képesek kialakítani.
A traumatizáltság sokféle tünet formájában jelenik meg. A diagnosztika kihívása, hogy a sokféle titokzatos testi és lelki tünet mögött felfedezzük a C-PTSD-t mint magyarázó elvet.
Nagyon fontos figyelni arra, hogy a terápiában tudatosítsuk a túlélő jellemző kapcsolati sérüléseit, melyek ismételt viktimizációhoz, bántalmazáshoz, a trauma újrajátszásához vezethetnek, és minden erővel, tudatosan ezek elkerülésére törekedjünk.
Többféle pszichoterápiás módszerrel gyógyíthatóak a gyermekkori traumák, azonban bármilyen módszerrel is dolgozunk, a trauma felismerése, tudatosítása és kimondása elkerülhetetlen és központi jelentőségű a gyógyulás szempontjából.
Szakirodalom
- Herman, J. (2011): Trauma és gyógyulás. Háttér Kiadó – NANE Egyesület, Budapest
- Kuritárné Szabó I. – Tisljár-Szabó E. (2015): Úgy szerettem volna, ha nem bántottak volna. A családon belüli gyermekkori traumatizáció: elmélet és terápia. Oriold és Társai, Budapest
- Young, J. E., Klosko, J. S., Weishaar M. E. (2010): Sématerápia. VIKOTE, Budapest